Minden második szombaton Máté és Luca a szüleikkel ellátogattak az Elveszett Mancsok nevű állatmenhelyre. Segítettek kutyát sétáltatni, friss vizet öntöttek a tálakba, megsimogatták a cicákat és beszélgettek az állatokkal. Már amelyikkel lehetett.
– Nézd, megint ugyanott alszik az a csíkos cica! – mutatott Luca az egyik felső polcra.
– És a szőrmók megint belebújt az itatótálba – nevetett Máté.
A menhelyen mindig nagy volt a mozgolódás, amikor látogatók érkeztek. A cicák dorombolva bújtak a rácshoz, a kutyák csóválták a farkukat és ugrándoztak. Már akkor boldogabbak voltak, amikor valaki rájuk nézett.
– Sziasztok! – köszöntötte őket mindig Reni, a gondozó. – Már vártak titeket.
Ezen a pünkösdi hétvégén is izgatottan nyitották ki a kaput a gyerekek. Az első ketrecben ott ült Füge, a fél szemére vak cirmos. Felpattant, amint meghallotta a gyerekek hangját.
– Szia, Füge! – köszönt Luca, és leguggolt a rácshoz.
Füge kidugta a mancsát, halkan nyávogott, mintha csak azt mondta volna: „Vártalak.”
Luca óvatosan bedugta az ujjait a rácson, és megsimogatta a cica fejét.
– Mogyoró is itt van! Nézd, integet a fülével! – mutatott Máté egy sánta vizslakeverékre, aki oldalra hajtott fejjel figyelte őket.
A gyerekek igyekeztek mindenkit megsimogatni a rácson keresztül. A kutyák csóválták a farkukat, a cicák doromboltak. Örültek, hogy a gyerekek odamentek hozzájuk.
Luca és Máté észrevették, hogy a vidámság mögött ott bujkál valami. Valami csendes szomorúság a szemükben. Legszívesebben hazavitték volna mindegyiket.
Már régóta szerettek volna kutyát. Hónapok óta beszélgettek róla esténként a szüleikkel. Megrajzolták a fekhelyét, kitalálták, hogy mi lesz a neve, sőt még egy „kutyapénz” feliratú perselyt is készítettek, amibe szorgalmasan gyűjtögették az aprót.
De a szombatokat igazán Bodza miatt várták.
Ő egy kis termetű, fekete-fehér keverék kutyus volt, akinek kócos bundája és hatalmas, meleg barna szeme volt. Bodza már hónapok óta az Elveszett Mancsok lakója volt. Ötéves volt, csendes, barátságos, és mindig boldogan rohant a rácshoz, amikor meglátta Lucát és Mátét.
– Szia, Bodza! Ma is hoztunk neked labdát! – mondta Luca, és már nyúlt is be, hogy megsimogassa.
– Készülj, ma hosszú sétára megyünk! – vigyorgott Máté.
A menhely gondozója, Reni, mosolyogva figyelte őket. Tudta, hogy ez a barátság nem olyan, ami csak egy délutánig tart.
