Sárkányországban már mindenki tudta, hogy a tűz fontos. Azt is, hogy a víz nélkül baj lenne.
De volt valami, amire senki sem gondolt igazán: a szélre.
Pedig a szél ott volt mindenütt. Megborzolta a pikkelyeket, felkapta a hamut, és néha úgy fütyült a hegyek között, mintha mondani akarna valamit.
Egy kicsi, szürkéskék sárkány különösen szerette hallgatni.
Úgy hívták: Szuszka.
– Szuszka, te mit csinálsz már megint? – kérdezte egyszer Pörc, miközben egy tábortüzet készült meggyújtani.
– Hallgatom a szelet – felelte Szuszka.
– Azt nem lehet hallgatni – mondta Pörc. – Az csak fúj.
– Nem csak fúj – mondta halkan Szuszka. – Figyelni kell rá.
Pörc erre csak vállat vont, és meggyújtotta a tüzet.
Egy napon azonban furcsa dolog történt.
Eltűnt a szél.
Nem lengedezett egy levél sem. A füst nem szállt fel, csak megállt a levegőben. Pörc lángja alig mozdult, és még a tó vize is teljesen sima maradt.
– Ez így nem jó – mondta a sárkánykirály. – A tűznek kell a levegő. A víznek kell a mozgás.
A tanács összeült.
– Ki tud szelet csinálni? – kérdezte Bükkmakk.
Csend.
Szuszka előrelépett.
– Talán… én.
– Te? – vonta fel a szemöldökét Kátrány, a nagyhangú, mindig versengő sárkány. – Te csak szuszogsz!
– Igen – bólintott Szuszka. – De megpróbálom.
Szuszka felmászott a legmagasabb sziklára. Nagy levegőt vett.
Kifújta.
Semmi.
Még egyszer próbálta. Egy apró fuvallat megmozdított egy levelet.
– Próbáld meg még egyszer – szólt fel neki Pörc. – Már majdnem sikerült!
Szuszka nem válaszolt. Csak újra levegőt vett, és fújni kezdett.
Lassan. Egyenletesen.
Először csak a levelek mozdultak. Aztán a füst megemelkedett. A zászlók megrebbentek.
Aztán hirtelen felerősödött a szél.
A levegő felgyorsult. A por felkavarodott. A zászlók csapkodni kezdtek.
– Szuszka… ez már nagyon erős!
A szél egyre erősebb lett. Már nem csak mozgott, hanem szinte száguldott.
A tűz fellángolt, a víz szétfröccsent, a sárkányok kapaszkodtak.
– Szuszka, próbáld meg lassabban! – kiáltotta Zsömle.
Szuszka ijedten körbenézett.
A szél kavargott körülötte, mintha elszabadult volna.
Ekkor Szuszka mély levegőt vett, és lassítani kezdte a fújást.
A szél még egy darabig erősen kavargott, aztán egyre gyengült. A por leülepedett. A zászlók elcsendesedtek.
Végül minden megnyugodott.
A sárkánykirály felállt.
– Ma megtanultuk, hogy a szél nem játék.
Pörc bólintott. Zsömle elmosolyodott.
– De nélküle semmi sem működik igazán – tette hozzá.
A sárkánykirály kihirdette:
Szuszka, Sárkányország első Szélmestere – aki tudja, mikor kell fújni, és mikor kell finoman bánni a széllel.
És attól kezdve Sárkányországban már három dologra figyeltek:
a lángra,
a vízre,
és a szélre.
Mert tudták, hogy egyik sem ér semmit a másik nélkül.
Itt a vége, fuss el véle.