A konyha sötét volt, csak a holdfény világított be az ablakon. A tálcán, a még meleg sütemények között ült egy apró figura. Mézes mosolya kicsit csálé volt, a lába cukormázból készült, és büszkén kihúzta magát. Ő volt Mézi, a kis mézeskalács emberke.
Mézinek fontos feladata volt. Vigyáznia kellett a karácsonyi illatokra. A fahéj, a szegfűszeg, a gyömbér és a narancshéj mind ott illatoztak a levegőben, és Mézi attól tartott, hogy egyszer csak összefognak és elszöknek valahová.
A fahéj pökhendin megtekerte magát a levegőben.
– Miért ne mennénk ki egy kicsit, Mézi? Jólesne egy kis kiruccanás.
A szegfűszeg csendesen csilingelt.
– És talán felvidítunk vele mást is. Mézi cukorszíve összeszorult.
– De hát az illatoknak itt kell maradniuk, hogy a család érezze őket, amikor reggel felébred.
– Nem teszünk semmi rosszat, Mézi – mondta nyugtatóan a gyömbér. – Mások otthonába is jó érzés finomságot vinni.
– És mindig visszajövünk – tette hozzá a narancshéj. – Csak körbelengjük egy kicsit a házat, hogy mindenki érezzen belőlünk egy keveset.
Aznap este megtörtént, amitől Mézi annyira tartott. A bejárati ajtó alatt volt egy keskeny rés, amin mindig kiszökött egy kevés meleg a lépcsőház felé. Most a friss süteményillat is erre indult.
– Állj! – kiáltotta Mézi, és már ugrott is. Lehuppant a padlóra, és amilyen gyorsan csak tudott, sietett az előszoba felé. A fahéj könnyű mozdulattal suhant előtte, a narancshéj illata játékosan követte. Mézi futott utánuk, ahogy csak bírt.
– Ne menjetek el! Nélkületek üres lesz a reggel.
A fűszerek azonban kedvesen ránéztek.
– Ne aggódj, Mézi – mosolygott a gyömbér. Mi tényleg visszajövünk.
Ekkor a szegfűszeg illata finoman odasimult hozzá.
– Csak szeretnénk továbbadni egy kis adventi hangulatot.
Mézi ekkor megállt.
– Szóval Ti tényleg csak segíteni akartok.
A fahéj bólintott. Mézi lassan megértette. Elmosolyodott.
– Akkor menjetek! De hajnalra érjetek vissza!
Az illatok puhán végigvándoroltak a lépcsőházon, majd átszöktek a szomszédok ajtaja alatt is. Olyan csendesen érkeztek, hogy bent senki sem ébredt fel, mégis hamar megtöltötték a lakást a finom illattal. Amikor már eleget jártak-keltek, lassan visszaszivárogtak otthonukba.
Mézi megkönnyebbülve mászott vissza a tálcára, és nyugodtan várta a reggelt.
Másnap, amikor a család felébredt, az egész lakást betöltötte a jól ismert, meleg süteményillat.
– De jó illat van! – állapította meg Apa.
Mindeközben a szomszédban a gyerekek mélyen beleszippantottak a levegőbe.
– De finom! Valaki mézeskalácsot süt.
– Süssünk mi is!
Mézi pedig a tálcán ülve ismét büszkén kihúzta magát.
A küldetését teljesítette. Már érezni lehetett, hogy közeleg a Karácsony.
🎄