Máté már szombat reggel fél hétkor ébren volt. Marci pár perccel később csatlakozott hozzá a nappaliban. Kirándulni készültek: komoly túra lett volna, hátizsákkal és uzsonnával. Talán még vargánya gombát is találtak volna, de az eső elrontotta az egészet.
Bentről, a szobából nézték, hogyan versenyeznek az ablakon az esőcseppek lefelé a párkányig.
– Ezt nem hiszem el… – morogta Marci, és keresztbe fonta a karját. – Miért pont ma?
– Már mindent becsomagoltunk – sóhajtott Máté. – Én még a zseblámpát is betettem.
Apa megállt az ajtóban kezében egy csésze kávéval.
– Mi a baj, fiúk?
– Esik – felelte Marci. – Elmarad a kirándulás.
– Pedig már nagyon vártuk – tette hozzá Máté szomorúan.
Apa odasétált az ablakhoz.
– Hát, ez tényleg nem kirándulóidő – hümmögte, aztán felcsillant a szeme.
– Mit szólnátok, ha idebent építenénk valamit?
– Mit? – kérdezte Marci gyanakodva.
Apa közelebb hajolt, mintha nagyon titkos dolgot mondana.
– Egy űrhajót.
– Hogyhogy űrhajót?! – nézett rá Marci elkerekedett szemmel.
– Igen, építsünk űrhajót! – kiáltotta lelkesen Máté.
Apa letette a bögrét az asztalra.
– Irány a garázs! Szükségünk lesz kartondobozokra, ragasztóra, ollóra, régi flakonokra és mindenféle kincsre.
A nappali pillanatok alatt űrműhellyé változott. Apa behozott három nagy kartondobozt és egy műanyag csövet. Máté régi takarót keresett, Marci pedig összeszedte a konyhából a tejesdobozokat és a kupakokat. Aztán Anyától kért alufóliát.