Egy szeptemberi délutánon a vidám kisváros iskolaudvara benépesült hosszú asztalokkal, padokkal és színes lufikkal. A szülők lelkesen pakolták a székeket, terítettek, díszítettek, miközben a gyerekek izgatottan rohangáltak, és kíváncsian lesték az előkészületeket.
Ebben a városban élt négy apuka, akik Zenebonák néven zenekart alapítottak. Péter zongorázott, Balázs a dobokat ütötte, Gergő basszusgitáron játszott, András pedig elektromos gitáron szólaltatott meg pörgős dallamokat.
Az esti fellépésre mindenki kíváncsi volt – és nemcsak a közönség. Amikor a zenészek egy kis szünetre elhagyták a próbatermet, odabent különös dolog történt. A hangszerek halkan megmozdultak, és összesúgtak.
A zongora odasúgta a többieknek:
– Ma főpróba. Mit szólnátok egy kis mókához?
– Mókához? – kérdezte a dob, miközben a dobverők játékosan megpördültek. – Mire gondolsz?
– Játszhatnánk egy kicsit hamisan – kuncogta a zongora. – Csak úgy, viccből.
A basszusgitár mélyen brummogott:
– Ez tetszik! Egy kis téves hang ide-oda... Senki sem sejti majd, hogy direkt csináljuk.
Az elektromos gitár egy csintalan hangot pengetett, jelezve, hogy benne van.
A zenészek eközben visszatértek, leültek, hangoltak. Balázs megadta a jelet:
– Három, kettő, egy!
Elindult a zene – de hamar megakadt: a basszusgitár egy oda nem illő „plong”-ot szúrt be.
– Bocsánat – mondta Gergő. A basszusgitár csak kuncogott magában.
Másodszorra a zongora a vidám akkord helyett egy szomorkás „bumm”-ot ütött. Péter meglepetten nézett a billentyűkre. Harmadszorra a dob keverte össze az ütemet, Balázs pedig hitetlenkedve megrázta a fejét.
