Egy szeptemberi délutánon a vidám kisváros iskolaudvara benépesült hosszú asztalokkal, padokkal és színes lufikkal. A szülők lelkesen pakolták a székeket, terítettek, díszítettek, miközben a gyerekek izgatottan rohangáltak, és kíváncsian lesték az előkészületeket.
Ebben a városban élt négy apuka, akik Zenebonák néven zenekart alapítottak. Péter zongorázott, Balázs a dobokat ütötte, Gergő basszusgitáron játszott, András pedig elektromos gitáron szólaltatott meg pörgős dallamokat.
Az esti fellépésre mindenki kíváncsi volt – és nemcsak a közönség. Amikor a zenészek egy kis szünetre elhagyták a próbatermet, odabent különös dolog történt. A hangszerek halkan megmozdultak, és összesúgtak.
A zongora odasúgta a többieknek:
– Ma főpróba. Mit szólnátok egy kis mókához?
– Mókához? – kérdezte a dob, miközben a dobverők játékosan megpördültek. – Mire gondolsz?
– Játszhatnánk egy kicsit hamisan – kuncogta a zongora. – Csak úgy, viccből.
A basszusgitár mélyen brummogott:
– Ez tetszik! Egy kis téves hang ide-oda... Senki sem sejti majd, hogy direkt csináljuk.
Az elektromos gitár egy csintalan hangot pengetett, jelezve, hogy benne van.
A zenészek eközben visszatértek, leültek, hangoltak. Balázs megadta a jelet:
– Három, kettő, egy!
Elindult a zene – de hamar megakadt: a basszusgitár egy oda nem illő „plong”-ot szúrt be.
– Bocsánat – mondta Gergő. A basszusgitár csak kuncogott magában.
Másodszorra a zongora a vidám akkord helyett egy szomorkás „bumm”-ot ütött. Péter meglepetten nézett a billentyűkre. Harmadszorra a dob keverte össze az ütemet, Balázs pedig hitetlenkedve megrázta a fejét.
A zenészek egyre bizonytalanabbak lettek. Az esti fellépés már a nyakukon volt, de a főpróba inkább úgy hangzott, mintha most próbálnának először együtt zenélni.
– Nem értem, mi van velünk – morogta Gergő, miközben levette a válláról a basszusgitárt.
– Mintha most ülnénk le először együtt zenélni – jegyezte meg Péter, idegesen végigfuttatva ujjait a billentyűkön.
– Lehet, hogy csak túlhajtottuk magunkat – próbálta nyugtatni őket András. – Menjünk haza, inkább pihenjünk egyet. Estére összeszedjük magunkat.
Balázs bólintott:
– Ha most erőltetjük, csak rontunk rajta. Este újrakezdjük, tiszta fejjel.
A próbát végül félbehagyták, és hazamentek kipihenni magukat.
Otthon mindenki igyekezett kipihenni a próbán történteket. A zenészek csendben vacsoráztak, fejben már az esti koncertre készülve. A hangszerek pedig izgatottan várták, hogy végre megmutathassák, mire képesek igazán.
A basszusgitár duruzsolta:
– Este megmutatjuk, mit tudunk.
– Olyan tisztán fogunk szólni, hogy leesik az álluk – pengette magabiztosan az elektromos gitár.
Este a tornaterem zsúfolásig megtelt. A gyerekek a színpad előtt táncoltak, a szülők a padsorokból figyeltek, a büféből friss sütemények illata szállt.
Balázs újra számolt:
– Három, kettő, egy!
Ezúttal a zene hibátlanul indult. A hangszerek olyan összhangban szóltak, mintha egész nyáron erre az egy fellépésre készültek volna. A közönség az első szám végén felállva tapsolt.
– Halljátok ezt? – vigyorgott András, miközben lecsapta az utolsó akkordot. – Ha valaki a főpróbán hallott volna minket, el sem hinné, hogy ugyanaz a banda vagyunk.
– Ott mintha minden hang ellenünk dolgozott volna – nevetett Péter, miközben meghajolt.
– Most viszont minden a helyén van – tette hozzá Gergő. – Komolyan, a basszusgitárom közben bocsánatot is kért!
Balázs nevetett:
– Akkor nincs megállás, zenéljünk tovább!
A közönség újra és újra visszatapsolta őket. Három ráadást is eljátszottak, mindegyiket még nagyobb lelkesedéssel. A koncert végén a hangszerek boldogan bújtak vissza tokjukba.
Tudták, hogy a kis tréfáért cserébe most igazán jól muzsikáltak – és meg is érdemelték a hatalmas tapsot.
A basszusgitár még utoljára búgott egyet a tokjában:
– Legközelebb talán csukott szemmel is lejátszunk egy koncertet!
Itt a vége, fuss el véle!
