Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy aprócska gesztenyecsalád. Gesztenye Mama, Gesztenye Papa és Geszti, a gesztenyegyerek. Egy nagy, öreg gesztenyefa alatt volt az otthonuk, amit ágakból és lehullott falevelekből építettek, a tél közeledtével pedig finom puha mohával béleltek ki.
Minden évben nagyon várták a Karácsonyt. December első napján elindultak felkutatni a környék legnagyobb és legszebb tobozát, az lett a fenyőfájuk. Elkezdték gyűjtögetni a piros és kék bogyókat is, hogy majd azzal díszítsék fel a tobozt és pompás karácsonyfát varázsoljanak belőle.
Így volt ez most is. Elérkezett a keresgélés első napja. Mint minden évben ilyenkor, Gesztenye Mama most is szamócalevest készített, utána szamócás lepényt sütött. Miután az egész család jól belakmározott, elindultak a várva várt toboz- és bogyógyűjtésre. Lágyan fújt a szél és szállingózni kezdett a hó. Geszti nagyon izgatott volt, szökdécselt, dudorászott, viszont nem figyelt a lába elé, így megbotlott és elesett.
- Aúúú, ez fájt – keseredett el Geszti.
- Semmi baj. Az avarban könnyen megbújik egy fatuskó vagy egy nagyobb ág, figyelj picit jobban a lábad elé, Geszti! – ölelte meg Gesztenye Mama.
- Megnézem, mi volt az – felelte Geszti és visszaszaladt. Akkor látta, hogy egy óriási toboz lapul a falevelek között.
- Mama, de hiszen ez egy óriási toboz! Ekkorát még soha életemben nem láttam! – ámuldozott a gesztenyegyerek. Vigyük haza!
- Ez valóban meseszép! – kiáltott fel Gesztenye Mama. - Szerintem megtaláltuk a tökéletes karácsonyfánakvalót.
Ezzel Gesztenye Papa is egyetértett. Hárman megfogták, a vállukra vették és elindultak hazafelé. Ekkor azonban váratlan dolog történt, egyik pillanatról a másikra hatalmas erővel kezdett fújni a szél. Egyre nagyobb hópelyhek csapkodták az arcukat és olyan vihar támadt, hogy hiába próbáltak erősen kapaszkodni egy bokor ágához, hirtelen felkapta és messzire repítette a kis gesztenyegyereket a szél.
Amikor Geszti végre földet ért és nem találta sehol a szüleit, keserves sírásban tört ki.
- Hol vagyok? És hol vannak a szüleim? – zokogott. - Nemsokára itt a Karácsony és én egyedül vagyok ebben a nagy, sűrű erdőben. Geszti vigasztalhatatlan volt.
- Hát Te miért sírsz? – kérdezte egy kisegér.
- Elfújt a szél, elvesztettem a mamámat és a papámat – szipogott Geszti.
- Ó, sajnálom. Gyere, aludj nálam, van egy kényelmes kis otthonom, ott ketten is elférünk. Egy piros almát is gyűjtöttem ma, az lehet a vacsoránk.
- Köszönöm, kisegér, az igazán jólesne – szipogott Geszti.
Így esett, hogy aznap Geszti a kisegérnél töltötte az éjszakát. Kimerült volt, korán mély álomba szenderült. Lefekvés előtt azt kívánta, hogy bárcsak valóban léteznének karácsonyi csodák és hazajuthatna a szüleihez.
Amikor felébredt, apró aranyló fényeket látott mindenütt. Olyan volt, mintha csillagok ereszkedtek volna a földre. A fényekből egy kis út rajzolódott ki, Geszti érezte, hogy követnie kell. Elbúcsúzott hát a kisegértől és elindult. Nem tudta pontosan merre tart, de érezte, hogy a szíve helyes irányba vezeti. Egyszer csak távoli hangokra lett figyelmes:
- Geszti, merre vagy? – kiabálta Gesztenye Mama.
- Hahó, Geszti, hallasz minket? – szólongatta Gesztenye Papa.
Geszti azonnal megismerte a szülei hangját és szaladni kezdett.
- Mama, Papa, itt vagyok! – és szaladt a szülei karjába, amilyen gyorsan csak tudott.
- Ó, Geszti, hála az égnek, hogy előkerültél! Már mindenütt kerestünk. Kicsikénk, annyira aggódtunk érted! – ölelte meg Gesztenye Mama és Gesztenye Papa.
Elült a vihar, ismét kisütött a nap. A toboz otthon várta Gesztit, már csak a bogyók hiányoztak. Gesztenye Mama Geszti kedvenc makkos lepényét sütötte ebédre és miután jól teletömték a pocakjukat, összebújtak és hatalmasat aludtak. Másnap színes, roppanós bogyókat gyűjtöttek és lassan feldíszítették a tobozt, csodás karácsonyfát varázsoltak belőle. Ezután elkészítették a finom ünnepi mogyorós sütit. A gesztenyecsaládnak ez volt az eddigi legboldogabb és legvarázslatosabb Karácsonya.
Itt a vége, fuss el véle.