Volt egyszer egy sárkány, akit úgy hívtak, hogy Zsömle.
Ez már önmagában is elég furcsa volt, mert a sárkányokat általában olyan nevekkel illették, mint Lángtorok, Tüskefelhő vagy Vérforraló.
Az anyukája szerint pici korában olyan aranyos zsömle feje volt, hogy így maradt.
Zsömle életében viszont volt egy aprócska gond.
Félt a tűztől.
Ha valaki tüzet okádott mellette, összerezzent. Ha pattogott a tábortűz, ő távolabb ült, lehetőleg egy vizes ronggyal a fején.
A többi sárkány ezt nem nézte jó szemmel.
– Egy sárkány, aki fél a lángtól?! Ez olyan, mint egy hal, aki retteg a víztől! – horkant fel Bükkmakk, a legidősebb tanácstag.
A tanácsteremben csend lett. Csak Zsömle kaparászta a padlót a hátsó karmával. Végül halkan megszólalt:
– Akkor… én inkább vízi sárkány leszek.
– Az nem létezik! – dörrent rá Kátrány, aki már háromszor is megnyerte a Nagy Tűzokádó Versenyt.
Zsömle nem válaszolt. Csak bólintott, és másnap hajnalban eltűnt.
Lecaplatott a hegyoldalon, átvágott a csúszós, zöld köveken, félrelökte a bokrok ágait. Egyszer csak ott volt előtte a hatalmas, sima vizű tó, ami úgy csillogott, mint egy frissen polírozott sárkánypajzs. Ledobta a hátizsákját, belemártotta a mancsát és belépett a vízbe.
Mintha egész életében csak erre várt volna.
A víz nem égetett. Nem sistergett. Nem fortyogott. Végre valami hűs volt, és nem tűz forró.
Zsömle beúszott a tó közepéig, teleszívta magát vízzel, amitől gömbölyű lett. Aztán hátrahajtotta a fejét, és hatalmas sugárban kilocsolta az orrán a vizet.
