Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis zöld hernyó, akit mindenki csak Zöldikének hívott. Zöldike egy nagy, öreg nyírfa levelén lakott az erdő szélén.
Nem messze tőle, egy öreg fatuskó tövében lakott a bölcs csiga.
Ősszel a levelek sárgára és aranyszínűre változtak, a szél pedig egyre hűvösebben fújt.
– Brrr, de hideg lett! – mondta Zöldike.
A csiga lassan előbújt a fatuskó tövéből.
– Közeledik a tél – mondta. – Ideje pihenni.
– De hogyan pihenjek ilyen sokáig? – kérdezte Zöldike.
– Készíts magadnak egy puha kis bábot – magyarázta a csiga. – Abban nyugodtan aludhatsz tavaszig.
Zöldike sok-sok selymes szálat font maga köré, míg végül egy kis, meleg báb lett körülötte.
– Jó éjszakát, erdő! Jó éjszakát, csiga! – suttogta, majd mély álomba merült.
Közben lassan beköszöntött a tél. Hó hullott az erdőre, a fák csendben pihentek, és Zöldike békésen aludt a bábjában. A csiga pedig a fatuskó tövében húzódott meg, ott várta a tavaszt.
Sok-sok hideg nap telt el.
Egy reggel aztán a nap melegebben sütött. A hó elolvadt, és apró virágok bújtak elő a földből.
Egyszer csak a báb egy kicsit megmozdult.
– Hmmm… mi ez a melegség? – hallatszott belülről.
Zöldike felébredt, és óvatosan kibújt a bábjából.
– Nahát! Mi történt velem? – csodálkozott.
